A nap ragyogóan sütött, de ereje még nem volt.
Kabátban sétáltak a sok lépcsőn lefele.
Az első pihenőnél megállva, a kislánynak meg kellett igazítani a sapkáját, kicsit előrecsúszott.
Csak hat éves volt, de a következő többemeletes lépcsősor nem jelentett nehézséget a lépcsőn gyalogolni a többemeletes lejárón.
A sárga jegyet a kezében tartotta, mert ilyen automatát még sohasem látott és sohasem kezelt metró jegyet. Beilleszteni sem volt könnyű feladat, csattant a készülék és a sárga jegyen odavarázsolódott három lyuk. Aztán még egyszer és lehetett ráegyensúlyozni a mozgólépcsőre, még két emelet lefelé.
Nyüzsgött a tömeg, mint egy hömpölygő emberfolyam.
Csöndben, szó nélkül.
Mintha az egész város épp most közlekedne a város minden irányába.
Igazán meleg lett, mintha tavaszba futott volna a lépcsősor.
Merev arcok.
Van aki újságot olvas, van aki regényt.
Nagy hangrobajjal befut a szerelvény.
Tömeg le – és felszáll.
Újság, regény ugyancsak a kézben. Kérdés, hogyan lehet kikapcsolódni ilyen emberrengetegben, ez kérdés marad.
Kellemes női hang közli megállás előtt az állomás nevét.
— Moszkva Tér.
Kislány anyja kezét szorítva, felnéz rá és meglepetten kérdi:
— Anya, mi most Szovjetunióban vagyunk?
Lopva körültekintve, a morcos, merev, érdektelen tekintetű emberek egyöntetűen nem tudják visszafojtani, diszkrét mosoly önti el a legérdektelenebb ember arcát is. Lám, ez a pici lány biztos nem fővárosi, az már bizonyos. Honnan a csudából tud kapásból egy ilyen kérdést feltenni? Nem átlagos és mindennapi eszű leány az bizonyos!
Az anyja is mosolyogva válaszol:
— Nem Szovjetunióban vagyunk, Budapesten. Ez a következő megállóhely neve.
A megállónál ki is lépnek a szerelvényből a mozgólépcső felé, maguk mögött hagyva a kedvesen derűs embertömeget, akik azért ha lopva is, de rátekintenek anya – lánya párosra.
Mert a diszkrét, rezzenéstelen viselkedés a metrón, az amolyan íratlan szabály.
|